A kettes számú ház
Perla, a hófehér bichon bolognese kutya, érdeklődéssel figyelte a medencében pancsoló francia-amerikai kislány és szlovák kisfiú játékát. Ha a gazdája engedte volna, akkor valamelyik napozóágyról, egészen közelről nézte volna a gyerekeket. María José, az idős kanári asszony azonban sosem hagyta felügyelet nélkül a kis kedvencét.
Egyrészt féltette az idegenektől a mindössze másfél éves szukát, másrészt nem hiányzott neki valami fölösleges cirkusz amiatt, hogy Perla rátámad valakire. Nem mintha az apró termetű kutya bárki életére tört volna, de az ötös házban lakó, mindig veszekedésre kész Tedtől még egy ilyesfajta gyanúsítás is kitelt. A férfi ugyanis már a költözése utáni másnap felkereste María Josét, és közölte az idős nővel csak úgy, a miheztartás végett, hogy nem állhatja sem az ugatást, sem a kutyaürüléket. Meg általában a kutyákat sem.
– Ha a kutya ugat, azonnal hívom a rendőrt. Ha pedig kutyagumit találok, azt belekenem a vakarcsa szőrébe. Értve vagyok?
María Josének nem maradt ideje válaszadásra, mert mire szóra nyitotta volna a száját, a szódásüveg szemüveges méregzsák elviharzott. A vitának, pontosabban a határozott figyelmeztetésnek mindössze egyetlen szemtanúja volt, a hármas házban lakó, szintén nyugdíjas, mindenkit szemmel tartó, német asszony. A két nő tekintete egy pillanatra találkozott, de María José nem volt biztos benne, hogy szomszédja szeméből együttérzés sugárzott. Inkább amolyan elégedettségféle terült el Ludmilla mély ráncain.
Szerencsére a Calle la Rosa 22. többi lakója szerette Perlát, a játékos, kedves, bolondos kiskutyát. Még Heidi, a durcás kamaszlány sem mulasztotta el egyetlen nap sem, hogy megsimogassa hófehér, szőrös szomszédját. María José kedvelte a német családot. Tetszett neki, hogy a családfő, aki otthonról dolgozott, hetente többször is barbecue ebéddel várta haza gimnazista gyerekeit, és a német magániskolában tanító feleségét. Ráadásul Günter minden hétvégén vitt Mária Josénak is kóstolót, amit a nő általában apró fánkkal vagy mojo szószokkal viszonzott.
María José még várt azzal, hogy felfedje titkát Günter előtt, és elárulja neki, hogy cukrász, és életében kétszer is megnyerte csapatával a kétévente, Franciaországban megrendezett világbajnokságot. A német férfi láthatóan szeretett másokról gondoskodni, főleg étel terén. Az idős asszonynak jólesett a törődés, amit egy szinte idegen embertől kapott. Azt gondolta, majd később meghálálja neki jó pár hasznos trükkel.
Úgy hozta az élet, hogy a kisgyerekes családok mind az udvarnak a nagymedence felőli részén laktak, míg ő, a kamasz és nyugdíjas szomszédaival, a kismedencére néző házakba költöztek. Az egyedülálló asszonyt azonban egyáltalán nem zavarta a gyerekzsivaj. Kifejezetten szerette hallgatni a vidám kacagást, és az önfeledt játék hangjait. Az ő unokái mind felnőttek, és csak ritkán jöttek látogatóba.
Amennyire tartott a két kamasztól, olyan kellemes csalódást okozott neki Heidi és Uwe, akik morcos kinézetük ellenére kedves, humoros gyerekeknek bizonyultak. Jól, és szívesen beszéltek spanyolul, nem úgy, mint sok más külföldi, hasonló korú fiatal. Az is igaz, hogy a család már évek óta a szigeten élt, és a testvérpárnak volt ideje megtanulnia a nyelvet.
A két pancsoló kisgyerek nevetése visításba csapott át, amikor az anyukák kivették őket a vízből, hogy ebédelni vigyék őket. María José óhatatlanul Ted háza felé kapta a fejét. Vajon az a majom most is kiront az emeleti erkélyre, hogy dühösen füttyentsen a két nőnek, mint legutóbb, amikor csendre akarta inteni őket? Ezúttal azonban nem történt semmi. Lehet, az anyukák is ettől tarthattak, mert gyorsan ölbe kapták a kicsiket.
Perla csalódottan kaffogott kettőt-hármat búcsúzóul. Ennél hangosabban sosem ugatott, és csak akkor morgott, ha meghallotta Ted hangját. Azt is halkan tette, mintha csak dorombolna. Egyedül Ted miatt borzolta fel puha, gyapjas, selymes szőrét.