A hármas számú ház
Israel minden reggel korán kelt. Nem mintha olyan fontos dolga akadt volna, de jobban szerette a nap nagy részét házon kívül tölteni. Neki is, és házsártos feleségének is gördülékenyebben telt a napja, ha nem volt otthon. Az idős férfi általában a reggeli kávé és vajas kenyér után a közeli park felé vette az útját.
A többiek, a barátai, a petanque pálya körül álldogáltak, várták, hogy Izrael is megérkezzen. Akinek bírta még a dereka, az játszott, a többi a padról szurkolt. Később, a dominó bajnokságon már mindenki részt vett. Az alól nem lehet kibújni. Hangosan kiabálva, vitatkozva telt a délelőtt. Valaki mindig csalást vélt felfedezni. A csapat később az út túloldalán lévő, apró vendéglőben ebédelt. Délutánra a társaság nagy része általában elfáradt. Egy kávé mellett még elbeszélgettek, majd szépen, lassan hazaballagtak.
Ludmilla nem bánta, hogy a férje a barátaival tölti a napját. A tűz rég kihunyt kettejük között, sőt, talán sosem izzott igazán. Az asszony annak idején férjhez akart menni, és a Kanári-szigeteken akart élni. Elege volt Németországból, a télikabátból és a meleg csizmából. Izraelnek imponált a gőgös, tehetős, német nő, aki soha nem firtatta, hogy merre jár, mit csinál a barátaival.
Amióta pedig az új komplexumba költöztek, Ludmillát teljesen lekötötte a másik hét ház lakóinak megfigyelése. Mindenkiről tudott mindent. Előtte nem volt titok, hogy Heidi éjszakánként a medence partján cigizik, ahogy az sem, hogy Ted Ludmilla szomszédai, a francia-amerikai házaspár négyéves gyerekére pikkel. Kiszúrta, hogy mit titkolnak a hollandok a hatos házban, és bunkónak tartotta a nyolcasban lakó férfit, amiért Ludmilla fiatal szomszédasszonya melleit bámulja, ha csak teheti.
Ludmilla nem beszélgetett a többiekkel. Az agyára mentek a mindenféle nyelven zagyválásukkal. Az idős asszony kizárólag spanyolul és németül volt hajlandó megszólalni, de azt sem akárkivel. A komplexumba a világ minden tájáról érkeztek a tulajdonosok és a bérlők. Valamiért mindegyikük úgy érezte, hogy ők egy nagy család, és mindenkinek mindenkivel jóban kell lennie. Na, Ted mondjuk nem érezte így, de az egy barom. A többiek viszont kényszeresen locsogtak egymással, ha kellett, ha nem. Folyton megszólították az arra járót, és hol angolul, hol spanyolul, hol más nyelveken próbáltak szót érteni. Legjobban a fiatal szülők bosszantották. Azok úgy tettek, mintha a világ összes nyelvén beszélnének, és válogatás nélkül ontották magukból a szavakat. Válasszanak már egyet könyörgöm, ha lehet egységesen, és kommunikáljanak azon!
Az egyesben németek laktak. Velük akár diskurálhatott is volna időnként, de nem érzett rá különösebb késztetést. A fickó állandóan a konyhában sündörög, mint valami nő, az asszonya meg folyton siet valahová. A két idétlen kinézetű kamaszról meg ne is beszéljünk. Az a lány is eldönthetné már, hogy akkor most fiúnak vagy lánynak érzi magát. És az a hülye borzas haj! Ráadásul az a szemtelen csitri valamelyik éjjel felé nyújtotta a nyelvét cigizés közben, mert észrevette, hogy figyeli. És ezekkel beszélgessen?
Egyedül a gondnokot tartotta valamire. Az legalább, még ha lusta disznó volt is, szépen rendben tartotta a komplexumot. Vele akár még szóba is elegyedett volna arról, hogy mit kellene csinálnia, de a bejárónője, Juannita mindig megelőzte. Az a némber olvasott Ludmilla gondolataiban. Akárhányszor rászánta magát, hogy kicsit kioktassa Pablot, Juannita ott termett mellette. Legszívesebben kirúgta volna, de sokkal nagyobb macera lett volna egy másik házvezetőt találni, mint elviselni a kotnyelességét. Ráadásul Juannita már megtanulta, hogy Ludmillához csak úgy nem szabad szólni, és az asszony leginkább biccentéssel kommunikál vele.