– Nos, mi legyen Ludmillával – kérdezte Noud.

– Hogy érted?

Noud rátette a fedőt a lábasra, majd elzárta a sűrű szósz alatt a villanytűzhelyt. Lassan megfordult, és a konyhaasztalnál üldögélő Bernard szeme közé döfte a tekintetét.

Viktória számára a legnagyobb problémát az okozta, hogy fogalma sem volt róla, ki küldhette az üzenetet. Pontosabban több ember is állhatott a kemény szavak mögött. Günternek persze nem szólhatott, mert a férfi azonnal telekürtölte volna a komplexumot, felelőst keresve.

Azon az éjjelen, pontosabban hajnalon három férfi küzdött azzal, hogy Viktoriát elhessegesse a gondolataiból. A német nő egyszerre lejtett kissé közönséges táncot Adrian, Rob és Günter fejében. Míg az előző kettőt felizgatta, az utóbbit feldühítették a tolakodó képek.

Mint a futótűz, úgy ragadt a vibráló feszültség egyik lakóról a másikra. Nem kellett sok, hogy mindenki a bárpultként funkcionáló műanyag asztalnál keressen valamiféle gyógyírt.

Carlos morcos képpel tett-vett a grill körül. Semmi dolga nem volt már vele, minden készen állt, hogy a húsok rákerülhessenek a rácsra. Mégis muszáj volt lefoglalnia magát valami látszólagos tevékenységgel.

– Minek ez a felhajtás, Pauline?

– Az évet búcsúztatjuk, az Isten szerelmére – válaszolta kurtán a felesége, miközben tökéletesre igazította férje nyakkendőjét.

A komplexum lakói már délelőtt hozzáfogtak a készülődéshez. Noud és Bernard Carlos grillsütőjét készítette elő a medence közelében.

– A fűre tegyük vagy a kőre? – morfondírozott Noud.

– A kőre. Nem tenne jót a pázsitnak.

A világ szélsebesen forgott, és fények cikáztak a sápadt asszony szeme körül. A bőrén egyszerre érezte az égető napsugarakat és a belülről áradó hideg reszketést. Tarkóján izzadságcseppek jelentek meg, miközben a tenyere jegesre hűlt.

Perla boldogan rohangált körbe-körbe a medence partján. María José épp egy újabb sírógörccsel küzdött a teraszán. A kinti asztal alatt talált fél macaron eszébe juttatta a borzalmas szakítást és Carlos rettenetes hiányát.

Ludmilla sok mindenhez értett, de a szerelmi bánatokhoz nem. Most pedig ott ült a nappalijában María José, kivörösödött képpel, jajveszékelve.

– Én csak neked akartam jót – óbégatta megállás nélkül.