Emily naplója – 28. bejegyzés

Igazi felnőtt kapcsolat

Nagyon úgy tűnik, hogy igazi, felnőtt kapcsolatom van. Igaz, elég nagy köztünk a korkülönbség. Sikerült a szerződésből kiderítenem, hogy negyvennégy éves. De talán jobb is így. Vannak boldog párok, akik között még ennél is nagyobb a korkülönbség. Gyerekkel meg mindennel.

A férfiak ebben a korban már túl vannak a hülyeségeiken, az útkeresésen és a skalpvadászaton. A mai világban negyven felett érnek meg igazán a családalapításra. Addigra már van biztos egzisztenciájuk, türelmük egy komoly kapcsolathoz, na meg a gyerekekhez. Egy férfinál szinte mindegy, mikor lesz apuka.

Ha minden szuper lenne, és mondjuk egy év múlva úgy döntenénk, hogy családot alapítunk, Ben hatvanöt lesz, mire a nagyobbik gyerek betölti a húszat, én meg negyvenkilenc. Szerintem ez teljesen vállalható. A második gyereket egy-két évvel az első után szeretném, hogy a kisebbik se nézzen ki mellette az unokájának.

Mivel tökéletesen passzolunk egymáshoz testileg és lelkileg, simán benne van a pakliban, hogy egy év múlva ilyenkor már a pocakomat simogatom. Ráadásul a tudásomat remekül hasznosíthatnánk a vállalkozásában. Aztán később be is vehetne a cégbe. Főleg, ha már a felesége és a gyerekei anyja lennék. Ezzel mindkét gyerek jövője meg is lenne alapozva, nekem pedig soha többé nem lenne anyagi gondom. Oké, eddig sem volt, de azért egy ekkora vállalkozás ötvenszázalékos tulajdonrésze… Anyám! Bele is borzongtam. Évente milliók landolnának a számlámon…

A héten kétszer találkoztunk, mert azt mondta, nem akarja, hogy miatta gondom legyen a munkával. Ez is milyen érett hozzáállás!

Kicsit azért így is megcsúsztam, mert folyton azon kapom magam, hogy álmodozom. Elképzelem a közös jövőnket, a gyönyörű gyerekeinket, az egzotikus nyaralásokat, a kéthetes síeléseket… Utána aztán hajnalig dolgozom. Amikor végzek, nem tudom megállni, hogy ne üljek ki még egy itallal az erkélyre. Olyankor lassan kortyolgatom a rózsaszín gin-tonicomat, és folytatom a fantáziálást. A héten átlagosan öt órát aludtam. Mindegy. Fiatal vagyok, most kell kiélvezni az élet minden pillanatát.

Kedden elvitt ebédelni. Te jó ég! Még most is lángba borul az egész testem, ha felidézem.

Délben jött értem, és lementünk a kikötőbe. Ott foglalt asztalt az egyik étteremben. Az autótól kézen fogva sétáltunk el odáig. Annyira, de annyira büszkén lépkedtem mellette. Ben iszonyú dögös, és bomlanak utána a nők. És ő az enyém!

Még le sem ért a fenekünk a székre, máris ott termett két pincér, hogy a lehető legjobb kiszolgálásban részesüljünk. Ben közölte velük, hogy most leadjuk a rendelést, utána viszont van egy kis dolgunk. Pontosan negyvenöt perc múlva visszajövünk, addigra legyen minden az asztalon.

– Most pedig gyerünk, ne vesztegessük az időt – lehelte a fülembe.

Fogalmam sem volt, mit forgat a fejében, de a lángoló ágyékom valószínűleg sejtette. Sietve húzott maga után a jachtjához. Ahogy megláttam a hajót, forró bizsergés járta át minden porcikámat. Onnantól szinte testen kívüli élmény volt az egész. Annyira elöntött az izgalom, hogy képtelen voltam feldolgozni, ami történik.

Az egyik kabinban már egy megvetett ágy várta, hogy Ben magáévá tegyen, amíg elkészül az ebédünk. Nem tudom, mi izgatott fel jobban: ő maga vagy ez az észbontóan menő létezési forma. Mindenesetre már megint elképesztő volt. Utána még sokáig remegtem, mint a nyárfalevél.

Ebéd közben folyton összenevettünk azon, hogy mi mennyivel jobban rászolgáltunk az ételre, mint azok, akik közel egy órán át csak tespedve várnak, hogy eléjük tegyék. Mi igazán keményen megdolgoztunk az aznapi adagért.

– Ha véget ér a projekted, kiveszel egy hét szabit, és végiglátogatjuk a családjainkat – közölte a desszert és a kávé között.

Egy pillanatra lefagytam.

– Milyen családokat? – kérdeztem bizonytalanul.

Ben megfogta mindkét kezemet, és gyengéden megsimogatta a csuklómat. Kibújtatta az egyik lábát a cipőjéből, majd végigcsúsztatta a vádlimon és a combomon, egészen a legérzékenyebb pontomig. Lehajtottam a fejem, hogy senki se lássa, amint elnyílik a szám.

– A szüleimet, a szüleidet és a tesóinkat – sorolta úgy, mintha mi sem történt volna.

A nagylábujjával lassú köröket írt le.

– Nem tudom – nyöszörögtem alig hallhatóan.

– Sebaj – búgta. – Majd én leszervezem.

Gyorsan elkaptam a lábfejét, nehogy felnyögjek és hülyét csináljak magamból. Talán eltakarhattam volna az arcom, hogy senki se lássa, és átadhattam volna magam a pillanatnak, de a belém rögzült szégyenérzet nem engedte. Nem eresztettem el, amíg valamennyire le nem csillapodtam.

Utána nem esett több szó erről a rémes ötletről. Bízom benne, hogy augusztus végéig elfelejti. Egyelőre nem akarok az alkoholista apámról beszélni. Akkor sem, ha már meghalt, és nem árthat senkinek. Az anyámmal való rémes kapcsolatomról meg aztán pláne. Egy hete jöttünk össze. Még a rózsaszín ködben a helyünk, nem a szürke valóságban.

Csütörtökön újra találkoztunk, és szerencsére akkor sem került szóba. Aznap brunchra vitt egy luxusszállodába. Hogy, hogy nem, ezúttal is előbb megnéztünk egy szobát, és leteszteltük, elég jó minőségű-e a matrac…

Még sosem jártam luxusszállodában. Brunchon sem.

Ha már szóba került az apám, biztosan büszke lett volna rám, amiért délelőtt pezsgőzöm. Ben nem ivott, mert vezetett, én viszont képtelen voltam ellenállni az élménynek. Nem is akartam. Egyetlen pohárral ittam, de baromi jól esett.

Többen is odajöttek hozzánk köszönni. Úgy tűnik, Bent még annál is többen ismerik, mint gondoltam. Szerintem egész idő alatt kidüllesztett mellkassal feszítettem mellette. Iszonyú menő, hogy a világ összes nője közül engem választott. És ő az enyém!

Ráadásul egyértelmű, hogy büszke rám. Előszeretettel mutat be az ismerőseinek. Elolvadok attól, ahogy kimondja: „Ő itt a kedvesem.”

Én vagyok a milliomos üzletember kedvese…

– Jövő szombaton egy baráti összejövetelre vagyunk hivatalosak – közölte, amikor leparkolt a házam előtt, és már épp nyitottam volna a kocsiajtót.

– Ó.

Mást nem tudtam kinyögni. Kicsit leforrázott a hír. Ezek szerint már mesélt rólam a barátainak?

– Klassz kis grillparti lesz az egyik srác kastélyában – mondta olyan természetességgel, mintha ez tényleg hétköznapi dolog lenne.

Egy srác, akinek kastélya van. Végül is… Ha Mark és Sofia belehúznak, még van esélyük, hogy „srácként” és „csajként” összehozzanak maguknak valami impozáns ingatlant. Ők elég sokat keresnek, bár ehhez talán nem ártana valami családi örökség sem. Vagy egy olyan árverés, amit kivételesen nem zsíroztak le, és amelyiken rajtuk kívül csak náluk jóval csóróbbak érnek rá licitálni…

Szóval egyrészt irtó boldog és büszke vagyok, amiért végre igazi, felnőtt kapcsolatban élek, másrészt persze félek is attól, ami ezzel jár. Vajon mit fognak hozzám szólni a barátai? Szimpatikus leszek nekik? És az anyja? Vajon ilyen menyre vágyott? El tudja képzelni, hogy én leszek az unokái anyukája? Hiszen egy év pillanatok alatt elrohan, utána pedig elég sok időt fogunk együtt tölteni a kicsik miatt. Ben elég kifinomult, biztosan szépen nevelték, úgyhogy gondolom, az anyja odaadó nagymama lesz.

Hiszen majd jönnie kell segíteni a szülés után, legalább néha főzni meg ilyenek. Takarítónőnk nyilván lesz, azzal nem kell majd bajlódnia, de a konyhában azért illene tüsténkednie. Persze Bentől kitelik, hogy szakácsot fogad arra az időre, vagy megkéri valamelyik éttermes barátját, hogy gondoskodjon rólunk.

Milyen klassz lenne, ha néhány hétig luxusétteremből hoznák a kaját… Hű, erre koccintanom kell!