Emily naplója – 30. bejegyzés

Öntsünk tiszta vizet a pohárba

Amíg le nem zárul a projekt, nem találkozunk Bennel, csak telefonon beszélünk. Pár nap, és vége a hajnalig tartó munkának, a kialvatlanságnak meg a folyamatos stressznek.

Persze még jutott egy kis balhé a végére: a telekomnál is elszámolt valaki valamit, így az utolsó két hétre másfélszer annyi anyagot kapok, mint amiben eredetileg megállapodtunk.

Thessa már kihisztizte az extra rendelkezésre állás kifizetését, meg még mindent, amit csak lehetett. Ettől azért nem éreztem túl jól magam. Amikor én hibáztam, ők nem kezdték el verni az asztalt, pedig az egyik napi munkát gyakorlatilag le sem szállítottam.

Mondtam is Thessának, hogy mi lenne, ha ezúttal mi lennénk nagyvonalúak. Ő azonban azzal érvelt, hogy a telekom pályázati pénzből fizeti az egészet, a papírok pedig bármit elbírnak. Ez minden bizonnyal igaz, csakhogy attól még megrövidül valaki az ő oldalukon. Gondolom én.

Mindegy, hagyom, hogy a nagyok lemeccseljék egymás között. Én személy szerint azt mondtam a telekomos projektvezetőnek, amikor telefonon sűrűn elnézést kért, hogy semmi gond, úgyis tartoztam neki eggyel. Ezzel nem dicsekedtem Thessának. Hadd legyen ő a szarfej, én meg a rendes.

Egyébként már teljesen hozzászoktam az éjszakázáshoz. Hajnali fél három előtt el sem tudnék aludni.

Szóval Ben minden reggel és este felhív. Gyönyörűségemnek szólít, én pedig elolvadok tőle. Úgy szeretném én is becézgetni, de nekem ez nem megy. Képtelen vagyok gügyögni, pedig az ő szájából egyáltalán nem hangzik annak. Valahogy semmi ilyesmi nem jön a számra, bár sokat gondolkodtam azon, mit találhatnék ki neki. Az olyanoktól, mint a drágám, az édesem, a nyuszikám meg a macikám, lever a víz.

Próbáltam abból kiindulni, mit szeretek benne a legjobban. Mivel azonban ez a határozottsága és a farka – pontosabban a farka és a határozottsága –, nem vagyok könnyű helyzetben. Mégsem hívhatom Lomposnak vagy Kefélőgépnek…

A határozottsága egyébként az élet minden területén megmutatkozik. Ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk a családomról. Egyszer már sikerült lepattintanom, de valamelyik este képtelen voltam kibújni a kérdései alól.

– Miért nem mesélsz a szüleidről? Bántottak? Nekem elmondhatod, hidd el. Engedd, hogy segítsek – búgta a telefonba.

Az a baj ezzel a hanggal, hogy nehéz neki ellenállni. Ráadásul nem akartam, hogy aggódjon értem. Gigantikus sóhajjal kezdtem bele a vallomásba.

– Apukám alkoholbeteg volt. Nem túl régen halt meg. Feladta a szervezete.

– Sajnálom. De nagyon szép, hogy így fogalmaztál. – Kicsit hallgatott, de éreztem, hogy nem elég neki ennyi. – Bántott?

Miért kérdezi ezt mindenki? Miért törvényszerű, hogy aki iszik, az agresszív állat?

– Nem, dehogy. Soha.

– Akkor?

– Akkor mi?

– Mi volt a baj?

Ha ez ilyen egyszerű lenne. Úgy ültem az erkélyen, mintha nem az éjszakai város fényei fölött beszélgetnék az újdonsült párommal, hanem valami sötét pincében vallatnának. Minden erőmmel kapaszkodtam a székem karfájába.

– Igazából nem is tudom. Aranyos volt, vicces, de persze mindig elég büdös szegény. Anyámmal sem veszekedtek, vagy legalábbis én nem hallottam. Egy iskolai ünnepségen azonban, amikor díjat vettem át az összes diák és tanár előtt, úgy döntött, nem várja meg, amíg az igazgatói pulpitus mellől visszasétálok az osztálytársaim közé, hanem elém szaladt, és ujjongva táncolt mellettem. Tudod, úgy… félrelógó nyakkendővel, gyűrött, összevissza álló inggel. Ott és akkor el akartam süllyedni.

– Ó, Istenem, szegénykém – súgta.

Jó lett volna itt befejezni, de valamiért Bennek nem volt elég. Mindenáron tudni akarta, mi történt azután.

– Anyám kivett az iskolából, átvitt egy másikba, apámtól pedig elvált. Általában ő látogatott, én nem mehettem hozzá, nehogy leigya magát, és valami baj legyen. Mármint anyám félt ettől, én nem. Úgy értem, a bajtól. Felnőttkoromban többször felkerestem, de addigra már folyamatosan ivott. Az utolsó két hónapját kórházban töltötte. Az egyiket a belgyógyászaton, a másikat az elfekvőben.

– És anyukáddal miért romlott meg a kapcsolatod?

Annyira szerettem volna azt mondani, hogy semmi közöd hozzá, baszd meg, de nem tehettem. Igaza van, tudnia kell, milyen nővel akarja összekötni az életét. Jobb ezen mielőbb túlesni, csak nem szoktam erről beszélni. A barátaim sem piszkálnak vele. Tudják, hogy kényes téma, és tiszteletben tartják.

– Haragszom rá, amiért lemondott apámról.

– Ezt hogy érted?

Ezen a ponton Ben már nem is igazán adott a látszatra. Mindent tudni akart, és azonnal. Azt hiszem, mégiscsak a farka marad az, amit a legjobban szeretek benne.

– Mivel apám nem volt agresszív, igazán segíthetett volna neki lejönni a piáról. Gondolom, nem jókedvében ivott. Lehet, hogy pont anyám tette boldogtalanná.

– Megkérdezted ezt tőle?

– Kitől?

– Édesanyádtól.

Felállt a szőr a karomon attól, ahogy kimondta ezt a szót: édesanyád.

– Nem, dehogy. Minek? Soha nem beszélt róla, csak megjegyzéseket tett rá, és azt utáltam. Persze, oké, tényleg büdös volt, és minden gondolata az alkohol körül forgott, de akkor is.

– És hogyhogy nincs testvéred? – váltott hirtelen témát. Vagy talán ez is szerepelt a tisztázandó kérdések listáján.

– Nem tudom, sosem kérdeztem. Jó volt nekem egyedül is.

– Hm.

Elég furán hümmögött. Ezek szerint nem adtam jó választ. Testvér nélkül nőttem fel. Számomra ez volt a normális.

– És te? Veled mi a helyzet? Milyen a viszonyod a szüleiddel?

Szinte láttam magam előtt a büszke mosolyát.

– Édesapám már nagyon idős és beteg, huszonnégy órás felügyeletre szorul, ezért otthonban kellett elhelyezni. Egy remek helyen lakik, és tökéletesen gondját viselik. Édesanyám sem fiatal, viszonylag későn jött össze nekik a gyerek. Ő szerencsére jól van, de elég nehezen mozog.

Na, baszki, akkor nemigen lesz nagymamájuk a gyerekeinknek. Az enyémre nem számíthatok, az övé meg fizikailag nem fogja bírni. Nem túl jó hír.

– És a tesód?

Halkan, elégedetten kuncogott.

– Van egy hugicám, aki külföldön él. Majd meglátod, gyönyörű nő. Modelliskolája van Olaszországban. Ő maga is modellkedett évekig. Csodaszép és gazdag. Minden férfi álma.

Nagyot nyeltem. Az klassz. Rohadtul nem volt már kedvem folytatni a beszélgetést, miután megtudtam, hogy Ben családjában mindenki csodálatos, a férfiak álma pedig egy gyönyörű, gazdag nő.

Én meg nem vagyok az.

– Várom már, hogy találkozzunk – sóhajtottam.

Ez abban a pillanatban nem volt igaz, de muszáj volt véget vetnem ennek az egésznek.

– Én is, Gyönyörűségem. Nem is tudod, mennyire. De majd jövő szombaton kiderül, mert egy kis meglepetéssel készülök neked.

Kellemes bizsergés futott végig rajtam, közben viszont valami nehéz szorította a mellkasomat. Csak nem közeleg megint egy adag szarság? Remélem, csak a múltkori kastélyparti emléke kísért, és azért reagált ilyen hülyén a testem. Most már felhőtlenül boldog szeretnék lenni. Meg is dolgoztam érte. A szó minden értelmében.

Adele üzent mindenkinek, hogy szeptember huszadikán lesz az ügyvédi szakvizsgája, addig azt is felejtsük el, hogy egyáltalán létezik. Közben nem bírtam magammal, és megrendeltem a bárpultot a négy székkel együtt. A hónap elején jönnek a szakemberek. Ha közbe is jön valami, bőven elkészül, mire Adele levizsgázik. Senkinek sem mondom el, egyszerűen meghívom a társaságot ünnepelni, és ez lesz az ajándékom az ügyvédnőnek.

Onnantól valószínűleg még inkább nálam gyűlünk majd össze. Igazából nem is bánom. Szeretek a középpontban lenni.

A barátaimat és Bent azért egyelőre külön kezelem.