– Esküszöm, Bori, neked stand-upoznod kellene – nyöszörögte a nevetéstől sajgó oldalát tapogatva Tamara.
– Én is mindig ezt mondom neki – kontrázott rá Era, a másik legjobb barátnő. – Nincs még egy ilyen jó humorú nő az ismerőseim között.
Bori, bár már megszokta az efféle bókokat, elpirult. Szorosabbra húzta magán a plédet, és zoknis lábfejét combja alá igazította. Éjfélre járt az idő, és a levegő alaposan lehűlt azóta, hogy a három barátnő kitelepedett a mesés kilátású teraszra.
A közös, olaszországi utazás ötlete Era fejéből pattant ki, mint általában minden izgalmas program. A három, negyvenes évei elején járó nő közül ő bizonyult a legjobb és leginkább kreatív szervezőnek. A több száz fős rendezvények lebonyolításával foglalkozó vállalkozónak egyébként is szakmájába vágott az ilyesmi, örömmel vállalta önként magára a feladatot. Tamarát túlságosan lefoglalta a könyvelő cége, és neki a munkájához egészen más jellegű találékonyságra volt szüksége.
Bori még a saját életét is nehezen tudta koordinálni, nemhogy másokat. A multinacionális vállalat mókuskerékében ragadt egykori modellnek – aki szétszórtságával és folyamatos magánéleti válságával küzdött – gyakran még az is kihívást jelentett, hogy időben beérjen a munkahelyére. Közvetlen stílusa, kedvessége, humorérzéke és nem utolsósorban szépsége miatt könnyedén leküzdötte az útjába kerülő akadályokat. Ennek ellenére, ellentétben barátnőivel, nem mert önálló vállalkozásba fogni. Ő volt az egyetlen hármójuk közül, aki albérletben élt, általában egyedül.
Ugyanakkor Bori volt az is, aki színt vitt a hétköznapokba megtörhetetlen életkedvével, frappáns, vicces megjegyzéseivel, bolondos történeteivel. Ahol Bori megjelent, borítékolható volt a jókedv és a hangos nevetés. Éppen ezért, időnként Tamara és Era arra biztatták barátnőjüket, hogy váltson pályát és adjon egy esélyt magának a szórakoztatóiparban.
– Miért nem próbálod ki magad? – unszolta Tamara ezen az estén is – Imádna a közönség.
– Micsoda fergeteges show lenne – ábrándozott Era. – Mindannyian beülnénk az első sorba, még anyámat is vinném. Onnan visítanánk minden egyes poénodon, és állva tapsolnánk…
– Nem is – vágott a szavába Tamara. – Inkább elszórtan ülnénk a közönség közé, hogy a nézőtér valamennyi pontjára jusson belőlünk – lelkendezett.
– Tudjátok, mit? – szólalt meg eltökélt hangon Bori. – Azt hiszem, tényleg megpróbálom.
– Helyes! Legalább te merd azt csinálni, amire igazán vágysz – helyeselt Era. – Ne akarj a munkád rabszolgája lenni, mint én.
– Azt hittem, szereted.
– Megörököltem anyám cégét. Lássuk be, sok választásom nem volt.
– Én is belefáradtam már a könyvelésbe. Bár nekem is lenne valami izgalmas hobbim – sóhajtott Tamara.
– Rendben. Akkor ha hazamegyünk, mindent megteszek azért, hogy összehozzak valahogy egy fellépést magamnak.
– Így legyen!
– Bori, Istennő vagy! Imádtak!
– Biztosak vagytok benne? – kérdezte reszketve Bori az első szereplése után.
Az adrenalin még dolgozott benne, képtelen volt lenyugodni.
– Viccelsz? Fetrengtek a nevetéstől! És a vastaps a végén! Önmagáért beszél.
– Jó, de ne felejtsük el, hogy egy nyugdíjas klubról beszélünk, huszonöt idős emberrel.
– És? A közönség az közönség. Őket pedig levetted a lábukról.
– Nagy hírem van, lányok – hadarta izgatottan Bori, meg sem várva, hogy barátnői belépjenek a küszöbön.
Türelmetlenül figyelte, ahogy Tamara és Era az előszobafal fogasára akasztja a kabátját. Sürgető kézmozdulattal beterelte őket a nappaliba, ahová vacsorához terített. Azt azonban, hogy barátnői asztalhoz üljenek, már nem bírta megvárni.
– Felmondtam! Tá-dáám – rikkantotta.
– Mit csináltál?
Tamara hangja különösen, kicsit szigorúan csengett.
– Felmondtam. Tudod, a stand-up miatt.
– Csak úgy, a semmire?
– Nem a semmire – nyelt idegesen Bori. – Van pár meghívásom.
– Egy karácsonyi parti és egy születésnap – pontosított Era.
– Igen, de ha jó akarok lenni, rengeteget kell készülnöm, azt pedig meló mellett nem lehet.
– Na jó, de nem kellett volna várni a felmondással egy kicsit? – kérdezte Tamara.
Ujjaival türelmetlenül dobolt az ezüst színű terítőn.
– Eddig arra biztattatok, hogy mondjak fel és valósítsam meg az álmaimat – értetlenkedett Bori.
– Az oké, de nem ilyen meggondolatlanul – csóválta a fejét Era.
– Én hiszem, hogy sikerülni fog – suttogta Bori.
– A héten minden nap lesz fellépésem – ujjongott Bori a telefonban.
– Szuper vagy, drágám, gratulálok – válaszolt színtelen hangon Era.
– Valamelyikre el tudsz jönni? Szerzek jegyet.
– Nem hiszem, Borikám, nagyon sok a meló. Tudod, minden nap estig dolgozom.
– Kilenckor kezdődnek az előadások.
– Igen, de én egész nap nyomom a melót.
– Én is – nevetgélt zavartan Bori – kora reggel kezdem a készülést.
– Tudom, de azért az kicsit más. Te vicceket gyakorolsz tükör előtt, én pedig hetven ember munkáját koordinálom.
– Értem. Csak olyan jó lett volna, ha legalább egyszer megnézel.
– Már láttalak a nagyi klubban, tudom, hogy cuki vagy.
– Négy éve volt…
– Igyekszem, de nem ígérhetek semmit.
– A videóimat láttad?
– Nem nézek videókat, ne haragudj. Nincs hozzájuk türelmem, majd élőben, úgy sokkal jobb.
– Borikám!
– Tamara! De jó, hogy eljöttél! Gyere, az első sorban van a helyed – ragadta meg izgatottan barátnője csuklóját az előadóművész.
– Ja, nem, bocs, én nem – hebegte Tamara. – Én az emeleti terembe megyek egy termékbemutatóra. Az egyik ügyfelem vitaminokat forgalmaz. Nagyon szerette volna, ha eljövök.
– Én is nagyon szerettem volna, ha végre megnézel…
– Tudom, és sort is kerítek rá, most már aztán tényleg, de tudod, milyen erőszakos egyik-másik vállalkozó.
Bori sápadt arca láttán tovább magyarázkodott.
– Ez ilyen lóvés nőci. Rengeteg pénzt hagy nálam. Nem mondhatok nemet.
– A videóimat láttad? – kérdezte száraz hangon Bori.
– Még nem, de tudod, mit, küldd át újra őket, és egyik este ránézek.