A kötött sapkás, kinyúlt pulóveres férfi a kutyájával percre pontosan nyolc harminckor ért a Calle las Flores sarkához. A kölyök labrador itt minden alkalommal megállt, hogy körbeszimatolja a buszmegálló és a kukák területét. Ez nagyjából kettő percig tartott. Mia azért tudta ilyen pontosan, mert már többször is megesett, hogy a reggeli rutinja pont ebben az időben tartott a szemét lehordásánál. Minden alkalommal, amikor egyszerre értek a szelektív hulladéklerakóhoz, Mia odaszólt a kutyának.
– Mi a helyzet, Blöki?
Aztán, mikor a férfi finoman rántott egyet a pórázon, még egy útravalóval látta el a játékos kölyköt.
– Óvatosan a zebrán!
A férfi minden alkalommal halvány mosollyal reagált a kócos, pöttyös köntöst viselő nő humorára, aki rendre mögöttük slattyogott át a zebrán az üveggyűjtő konténerhez.
A műanyag tejes flakon gyorsabban gurult lefelé a meredek utcán, mint ahogy Mia igyekezett utána. Pedig tudta, hogy az a nyomorult palack már sehová sem fér. Igazán ott is hagyhatta volna a konyhában, de Mia nem állhatta a szemetet. Ezen a reggelen viszont nemcsak néhány prospektus és gyümölcsleves doboz rontotta a makulátlan konyha képét, hanem egy frissen vásárolt irodaszék csomagolóanyaga, és néhány borosüveg is. A tejes flakonnak már csak Mia hóna alatt jutott hely. Addig, ameddig egy óvatlan mozdulatnál ki nem csusszant onnan.
A kutyás hanyag eleganciával, a lábfejével állította meg az elszabadult palackot. Majd a szájánál fogva felkapta, és a magasba lendítve megpörgette a levegőben.
– Ha tudom, hogy ma előadás lesz, a szebbik köntösömet veszem fel – kuncogott Mia.
– Ne tegyen ilyet, ne zavarja össze a kutyát. Reggelente alig várja, hogy jöjjön a pöttyös ruhás hölgy – vigyorgott a férfi.
Mia meglepődött, hogy a borostás fickó mosolya nem sárga, hanem vakítóan fehér. A hozzá tartozó száj nem cserepes, hanem szép, húsos.
– Adja csak ide – nyúlt Mia a flakon után.
Ezúttal a hajgumi helyett a kefe után nyúlt, és alaposan átfésülte vele dús haját. Piros trikót és szűk rövidnadrágot vett fel, a köntöst pedig ezúttal nem csavarta magára. Hagyta, hogy a háta mögé libbenjen, ahogy igyekezett a sarok felé. Mia kis híján elnevette magát, amikor meglátta a sapka nélkül, szintén pólóban közeledő férfit és a kutyát.
– Ma nem játszunk semmit? – kérdezte tettetett csalódottsággal a férfi.
– Azt reméltem, mára maga talál ki valamit – vágta rá Mia gondolkodás nélkül.
– Ó, akkor most csalódást okoztam. Na, majd holnap!
Mia kétszer is visszaakasztotta a finom csipkével díszített mályvaszínű ruhát, mielőtt az üzlet ajtajából visszafordult, és megvásárolta. Mire betette a csomagtartóba, meg is bánta. Minek neki ilyen gönc, amikor soha nem megy sehová. Tíz éve már, hogy elhagyta a férje, majd az örökös bánata miatt lassan az összes barátja. Tíz éve alig hagyja el a házát, és a legélőbb emberi kapcsolata a szép szájú fickó a kutyával.
– Rendben, kell egy jó háttérsztori, amit elhiszek. Nem kell róla beszélni, csak tudni kell, és ahhoz mérten kell viselkedni – magyarázta Mia a tükörképének.
– Tehát. Egy galériába megyek a képeimről tárgyalni. Vagyis a leendő kiállításomról. Vagyis nem tudom, ki és mit akar a képeimmel, csak megyek, és találkozom valakivel. Mármint a képeim miatt. Azért most viszem le a szemetet, és semmiképpen sem azután, hogy hazaértem, és átöltöztem kényelmes ruhába, mert pont van még időm leszaladni vele. Ezért a papucs.
– Hülye vagy – húzta el a száját a tükörkép.
– Igazad van, felveszem a köntöst.
A telefon időzítője felvisított. Mia idegesen kereste köntösét, de azt a kapkodásban az emeleten felejtette. Annyi idő pedig már nem maradt, hogy felmenjen érte. Így papucsban és csipkeruhában sietett az utca aljára.
– Mi történt a kutyával? – kérdezte riadtan a könyékig felhajtott ingben, új frizurával, frissen nyírt szakállal érkező férfit.
A szép szájú zavartan nézett a háta mögé, majd elmosolyodott.
– Remélem, csak a maga szemetét keresi – intett fejével a nő üres kezei felé.