A kora és a mögötte lévő élettapasztalata megóvta Carlost attól, hogy látványosan megsemmisüljön. Főleg nem közönség előtt. A szeme sarkából észrevette a felvont szemöldökkel, zsebre tett kézzel álló szomszédját. Bár kis híján elájult, rezzenéstelen arccal folytatta az állítólagos beszélgetést.
– Ne aggódj drága barátom, mindjárt kocsiba pattanok, és elmegyek a házadhoz. Üzensz valamit a többieknek? – Képzeletbeli beszélgetőtársa villámgyorsan változtatott lakhelyet és életkort. – Várunk ám vissza a nyugdíjas klubba, te vén csavargó!
Majd Bernardhoz lépett, telefonjára mutogatva jelezte, hogy éppen beszél valakivel, majd sebtében meglapogatta a fiatal férfi hátát. Intett Noudnak, és sietősen elindult az udvar másik felébe, María José házának irányába.
– Mekkora színész!
Bernard hitetlenkedve csóválta a fejét. Noud legyintett. Őt nem érdekelte Carlos megszégyenülése. Ki akart ülni a teraszra kedvenc bögréjével, és nézni, ahogy a gyerekek a medencében játszanak.
Ted legszívesebben kirohant volna az udvarra, hogy üdvözölje a szomszédait. Nála senki sem örült jobban a visszatérésüknek, hiszen a lakók közül a két holland férfi megfigyelése volt a legizgalmasabb. Carlosnak inkább borsot szeretett törni az orra alá, noha róla sem vette le a szemét egy percre sem. Kárörvendő grimasszal nézte a távolodó, idős embert, aki úgy tett, mintha meglett korú szeretőjéhez igyekezett volna éppen.
– Ezt nézd, mit találtam – szólalt meg Noud háta mögül Bernard, amikor végre a saját otthonuk teraszán pihentek.
A férfi egy apró tárgyat tett a kerti asztalra.
– Ez az, amire gondolok? – kérdezte kikerekedett szemmel Noud.
Társa válasz helyett bólintott.
– A dzsigolótól vagy a szódástól kaptuk?
Bernard vállat vont.
– Az egyik még sosem lépte át a küszöbünket, a másiknak van nálunk kedvenc pohara.
– Bernard, Noud – kiáltotta természetellenesen örömteli hangon Carlos, mintha mi sem történt volna.
Keblére ölelte mindkét férfit.
– Foglalj helyet, drága barátunk – mutatott a mellette lévő székre Bernard.
– Milyen jó benneteket látni. Azért – az idős férfi hangja vádlóra változott –, igazán adhattatok volna magatokról életjelet. Már mindenféle pletykák keringtek rólatok.
– Például, hogy az Egyesült Államokba utaztunk?
– Például – Carlos arca meg se rezzent. – Most már áruljátok el, mi történt, hol voltatok ilyen sokáig!
– Rendbe kellett hoznunk a kapcsolatukat – szólalt meg hirtelen Noud.
Bernard szeme felcsillant. Ennél jobbat ő sem mondhatott volna. Igaz, nem ebben egyeztek meg, de ez a magyarázat sokkal hihetőbben hangzott, mint amivel ő állt elő.
– Akkor megértem, hogy nem vertétek nagy dobra.
– Hozhatok neked egy gofio mousse-t? Most készítettem.
– Ne haragudj drága barátom, de María Josétól jövök, és tudod, hogy képtelen vagyok ellenállni a macaronjainak.
– Csak akkor nem orrolok meg rád, ha elviszel egy adaggal. Reggelire jól fog esni. Csak ne felejtsd el betenni a hűtőbe.
A túl sok izgalom nem hagyta az idős férfit aludni. Néhány óra forgolódás után felkelt, és töltött magának egy pohár bort, hátha az majd kellőképpen elálmosítja. Ha már ott volt a konyhában, magához vette a holland pártól kapott édességet is.
Kényelmesen elhelyezkedett a teraszon és jóízűen falatozta kanálról kanálra a sűrű, édes, tejszínes krémet. Egészen addig, amíg valami nem roppant a foga között.
– Mi a fene…?
A Hold felé tartotta a tenyerét, hogy jobban lássa, mire harapott rá. Sok mindenre számított, de arra nem, hogy a poloskát, amelyet ő maga szerelt fel szomszédai otthonába, egy napon a szájából fogja kihalászni.