Mély, csalódott sóhaj hallatszott a hátsó ülés felől. Az anya belenézett a visszapillantó tükörbe, és tekintete találkozott a kisfiáéval. Az ötéves gyermek arcáról bosszúsággal kevert szomorúság sugárzott.
– Mi a gond? – kérdezte gyanútlanul az anya.
Valami könnyen orvosolható apróságra gondolt. Talán egy rosszul beállított gyerekülés, vagy egy makacs cipő, amit nem lehet egy mozdulattal lerúgni a hosszú út előtt.
– Macisajtot tettél bele – felelte elfúló hangon a gyermek.
– Igen – csilingelt az anya hangja, aki még nem adta fel a reményt –, mert szereted. Tudod – emlékeztette a gyorsan változó ízlésű kisfiút –, máskor is szoktam vajas-macisajtos szendvicset csomagolni uzsonnára.
– De én nem is szeretem.
Hangja dacosan csengett, tekintete elkomorult.
– Ugyan már, dehogynem – próbálkozott az anya.
– Sosem szerettem. Csak azért ettem meg, mert muszáj volt.
Oké. Újratervezés. Az anyai agy szélsebesen pörgette a lehetséges megoldásokat. Megállni, boltba menni nem opció – nem két kicsi gyerekkel, nem egy többórás út kellős közepén. Anélkül is sötétben fognak megérkezni, és úgy nem szeret vezetni. A szembejövő autók lámpái túlságosan bántják a szemét. Szürkület után már előzni sem mer.
– Tudod, mit? – csillant fel benne a remény. – Szedd ki ügyesen a sajtszeleteket, és tedd vissza a dobozkába. Most vajas zsömlét eszel uzsonnára. Az is nagyon finom. Én például nagyon szívesen megenném.
– Nem is lehet kiszedni belőle a sajtot – duzzogott a kisfiú.
– Már hogyne lehetne.
– Nem lehet, mert szét van kenődve.
– Nincs szétkenődve. Én nem kentem el, csak beletettem a szeleteket.
A piros lámpánál az anya megállt, és hátrafordult. A kisfiú kihívóan a szeme közé nézett, majd két kis tenyerével szorosan összepréselte a zsömlét. Ezután szétválasztotta, és bosszúsan mutatta a csodálkozástól kikerekedett szemű anyjának:
– Látod? Nem lehet kiszedni, mert szétkenődött.
Az autó újra elindult. Az anyát elfogta a méreg.
Na, így aztán pláne nem fog megállni másik ételt szerezni. Három órát még éhesen is kibír egy ötéves. Vize van, baja nem lesz.
És különben is, ezek után? Nem engedhet. A kis piszok! Hát nem szétmasszírozta azt a rohadt sajtot? Még ilyet! Ki gondolta volna, hogy öt évesen már ilyenre vetemedik?
Akkor sem. Nem szerez másik uzsonnát. A húgáét meg végképp nem adhatja oda – ő nem tehet róla, hogy a bátyjára éppen most jött rá az „ötperc”. Nem és nem.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte kihívóan a kisfiú.
– Mi lenne? Mamáéknál eszel finom vacsorát.
– És addig? – a vékony hang sírósra váltott.
– Addig utazunk, nézelődünk, beszélgetünk.
– De mit fogok enni?
– Az uzsonnádat.
– De én nem szeretem a macisajtot.
– Akkor szedd ki belőle.
– Nem lehet, mert szétkenődött.
– Én nem kentem szét.
– Mindegy, ki kente szét – nem lehet már kivenni.
Az anya türelme fogytán volt, de nem akart veszekedni. Tudta, hogy a fia az ő makacs természetét örökölte, így igazából haragudni sem tudott rá.
– Szívből sajnálom, drágám – válaszolta közönyös hangon. – Ha nem préselted volna össze jó alaposan azt a zsömlét, hogy direkt belenyomd a vajba azt a nyüves sajtot, már rég jóllaktál volna vele.
A gyermek úgy tűnt, megadta magát. Csendben visszatette a szendvicset a kismozdonyos uzsonnás dobozba, majd hátradőlt az ülésben.
Sokáig hallgattak. Az anya az utat figyelte, a kislány résnyire nyílt szájjal aludt a bélelt kabátján, a kisfiú pedig összeráncolt homlokkal nézte a tájat.
– Tudod… – szólalt meg végül az ötéves –, egy gyereket nem elég ám megszülni. Fel is kell nevelni.
Az anya az ajkába harapott, hogy ne nevessen fel hangosan. Bár bosszús volt, nem akarta kinevetni a láthatóan zaklatott gyerekét.
Némán rázkódó vállal kapaszkodott a kormányba, és alig várta, hogy elmesélhesse valakinek, mit vágott a fejéhez az óvodás fia.