A szalon – 24. rész

Ízlés dolga

A negyvenes férfi kifakult futballmezben és térdig érő zsebes nadrágban telepedett a hajmosó székbe. Előredomborodó hasán megfeszült a keresztben viselt övtáska pántja. Ritkuló haját fényesre zselézte, vaskos csuklóján akkora digitális óra ült, hogy Mia a recepciós pultról is leolvashatta volna róla az időt.

Nico a férfi mögé lépett, nyaka köré igazította a merev, mágneszáras hajvágó beterítőt, a tarkójához pedig puha törölközőt tett. Hosszan folyatta hajára a langyos vizet, hogy fellazítsa a ropogósra száradt zselét.

Lara eközben könyvvel a kezében kényelmesen elhelyezkedett a várókanapén. Mia irigykedve nézte főnökasszonyát. Ő bezzeg nem mert volna ilyesmit tenni. Akkor is igyekezett elfoglaltnak látszani, ha semmi dolga nem akadt. Időnként még Nicónak is besegített összesöpörni a levágott hajat, csak hogy Lara lássa, milyen hasznos munkatársa. Amióta Lara nagyobbik lányát nem vették fel az egyetemre, Mia képtelen volt igazán megnyugodni. Attól félt, főnökasszonya esetleg úgy segíti ki a gyerekét, hogy felveszi a szalonba az ő helyére. Azóta képtelen volt őszintén mosolyogni a lányra.

Mire Mia visszaterelte figyelmét a monitorra, Nico már a fodrászszékhez kísérte a vendéget.

– Nahát, milyen ízléses palack! – lelkendezett a vendég.

Lara és Mia lassan fordították felé a fejüket. Hirtelen elképzelni sem tudták, miről beszél.

– Ma reggel kaptuk – legyintett Nico.

– Ki a borszakértő közületek?

Nico felnevetett.

– Borszakértő? – Megrázta a fejét. – Egyikünk sem. Én nem szeretem, a lányok meg csak hígítva isszák. Kár is belénk.

A férfi a kezébe vette az üveget.

– Hm. Már a palack is jó ízlésre vall. – Sejtelmesen ingatta a fejét. – Én valamennyit értek hozzá. Évekig képeztem magam különböző országokban. Franciaországban, Olaszországban és Portugáliában is jártam tanfolyamokra és kóstolókra. Sommelier-szinten foglalkozom vele, bár számomra ez csak hobbi.

Nico szeme elkerekedett.

– Ezek szerint te vagy az első igazi sommelier vendégem. Sőt, az első sommelier, akivel életemben találkoztam. – Széttárta a karját.

A férfi arcát elöntötte a pír, szája kisfiús mosolyra húzódott.

– Sok hasznod még sincs belőle…

– Tudod, mit? – csillant fel Nico szeme. – Kóstold meg, és mondj el nekünk mindent róla. Akitől kaptuk, azt sem volt hajlandó elárulni, honnan szerezte. Csak annyit mondott, hogy kiváló minőségű, kisebb vagyont ér, és nyugodtan megihatjuk. Hozok is egy poharat.

A következő pillanatban elnyelte a konyha. Lara és Mia a vendég köré gyűltek.

– Hű, de izgi! – Mia összedörzsölte a kezét. – Ilyet még csak egyszer láttam a tévében. Egy büdös szót sem értettem abból, amit mondtak. – Szégyenlősen leszegte a fejét. – El is kapcsoltam – súgta.

Nico egy pohárral a kezében tért vissza. Felemelte a palackot, kipattintotta belőle a műanyag dugót, majd egy ujjnyit töltött a férfinak.

A vendég lassan körbeforgatta a bort a pohárban, hosszasan figyelte, majd az orrához emelte. Lehunyta a szemét, mélyet szippantott, várt néhány másodpercet, aztán ismét beleszagolt.

– Hm. Ez érdekes.

A többiek visszafojtott lélegzettel figyelték minden mozdulatát.

Végre belekortyolt.

Ismét lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Hosszan ízlelgette a bort, majd ivott még egy kortyot, és szürcsölve levegőt szívott hozzá.

– Na? – csúszott ki Mia száján.

– Nyolc-tíz éves lehet – kezdte elmélyülten a férfi. – Francia tölgyfahordóban érlelték, valószínűleg tizennyolc, de inkább huszonnégy hónapig. Feketeribizli, dohány, egy kevés bőr és nedves kő. Kis tételben készülhetett. Ilyet nem kapni akármelyik üzletben.

– A mindenit! – álmélkodott Nico.

Ekkor nagy robajjal kinyílt a szalon ajtaja.

A kis társaság rémülten kapta hátra a fejét. Vera állt a küszöbön lihegve, a kilincsbe kapaszkodva.

– Nem láttátok a belépőkártyámat? Kitépik a belemet, ha egy hónapon belül másodszor is elhagyom.

Nico, kezét hevesen kalapáló szívére szorítva, megrázta a fejét.

– Azt nem, de éppen jókor jöttél. – A vendéghez fordult. – Vera hozta a bort.

Vera szemöldöke a homlokáig szaladt. Zavartan nézte a fodrászszék köré gyűlt csapatot, majd megakadt a tekintete a palackon. Felnevetett.

– Ja, azt, amelyiket a szomszédom kotyvasztott tavaly ősszel?

Döbbent csend állt be.

– Nem azt mondtad, hogy nem tudod, honnan van?

– Csak nem akartam vele dicsekedni, de ha ennyire fontos, elmondom. Sőt, a konkrét lelőhelyét is meg tudom adni: a kedvenc kék műanyag boroshordójában tartotta a mosógépe mellett. Én töltöttem át ebbe a palackba, mert azt a viseltes kannát, amiben én kaptam, mégsem hozhattam ide…

Nico értetlenül meredt rá.

– De azt mondtad, kiváló minőségű.

Vera megvonta a vállát.

– Nem én mondtam. A szomszéd. Én csak megismételtem. Szóval, láttátok a kártyámat? Nem gond, ha kihúzom a kanapét, és megnézem alatta is?