Emily naplója – 29. bejegyzés

Megérzések

Mark szerint nincs olyan, hogy megérzés. Szerinte annak van folyton valamilyen rossz előérzete, aki amúgy is „minden szaron nyomorog”. Innentől az már nem egy adott eseménnyel kapcsolatban felbukkanó baljós gondolat, hanem a szokásos „önmarcangolós szarság”, amire ráfüggött az illető. Mármint a nő. A férfiak nem bonyolítják az életüket.

Nos, abban igaza van, hogy nő vagyok. Abban is, hogy rendszeres vendég a fejemben a károgó hang. Ugyanakkor valahányszor rám tört az a torokszorító, mellkasra nehezedő, vállbefeszítős félelem, utólag kiderült, hogy oka volt.

Akár hallgathatnék is rá végre, és mondhatnám: „Oké, köszönöm, hogy szóltál. Nem küldöm el / nem megyek oda / nem mondom ki / nem fekszem le vele.”

Ehelyett úgy tűnik, még mindig arról akarok megbizonyosodni, hogy Marknak van-e igaza, vagy nekem, aki huszonnyolc éve együtt élek magammal. Legszívesebben azt mondanám, hogy megérdemeltem, ami történt, amiért ennyi idő után is kételkedem a saját vészjelzéseimben. De nem teszem, mert ezt senki sem érdemli meg.

Péntek délelőtt átnéztem a ruhatáramat, és arra jutottam, nincs semmi, amit felvehetnék egy kastélyban megrendezett grillpartira. Felhívtam Adelet, aki annak ellenére, hogy már kizárólag a szeptemberi vizsgájára koncentrál, a legnagyobb örömmel vállalta, hogy elkísér vásárolni.

Mire a plázába értem, már javában nézegette a felhozatalt az alkalmi ruhákat árusító üzletben. Csillogó szemmel, kipirult arccal fogadott.

– Már félretettem neked két ruhát! – sipította.

A félig nyitott szájjal rágózó, hófehér kosztümbe bújt eladólány, aki feltehetőleg szereptévesztésben volt, végigmérte Adelet. Utána engem is.

– Halkabban – súgtam.

Ki nem állhatom az ilyen helyzeteket. Adele vállat vont. Őt aztán nem hatja meg az ilyesmi. Behúzott a próbafülkébe, ahol két koktélruha várt rám, egy fűzöld és egy fekete. Lefagytam az elegáns darabok láttán.

– Ez most komoly? Ilyenben kell mennem szerinted?

– Egy kastélyba? – csattant fel Adele. – Mert mire gondoltál? Susogós melegítőre?

A tenyerembe temettem az arcomat. Körmeim nekifeszültek a homlokomnak.

Türelmetlen sóhajjal mögöttünk termett az eladó.

– Segítsek? – kérdezte kelletlenül.

De legalább megkérdezte. Akármilyen ellenszenvesnek tartottam, abban a pillanatban ő jelentette az egyetlen reményt.

– Igen, kérlek! – nyögtem. – Grillpartira kell.

Felvonta a szemöldökét, agyonrágott kék rágóját a fogsora közé csippentette.

– Grillpartira… koktélruha… Pff.

Úgy forgatta meg a szemét, hogy még a feje is követte az ívét.

Adele arca megkeményedett, az orrlyuka kitágult.

– Pontosan – felelte. – Egy kastélyban rendezett grillpartira.

Szavai szárazon pattogtak.

Az eladó csücsörített. Nem tudtam eldönteni, hogy a megfelelő öltözéken gondolkodik-e, vagy azon, miként küldjön el bennünket a picsába. Sarkon fordult, és az üzlet túlsó végében, a kirakat mellett álló ruhatartóhoz vonult. Ideges mozdulatokkal keresgélt a fehér és vajszínű ruhák között.

Kétszer-háromszor végiglapozta az állvány utolsó harmadát, majd kivett egy krémszínű, selyemfényű rövidnadrágot és egy árnyalattal világosabb, ujjatlan blúzt, amelynek az elején hosszú szárú masni éktelenkedett. Nem mertem reagálni. Elég nagy volt a kontraszt az Adele által választott ruhák és az eladó kezében tartott szett között. Csak bólintottam, és bementem a próbafülkébe. Mielőtt Adele észbe kaphatott volna, elhúztam a függönyt. Először én akartam látni magamon.

Ilyen ruhám még sosem volt, és eszembe sem jutott volna hasonlót felvenni. Be kellett azonban látnom, hogy baromi elegáns, még akkor is, ha az a masni szerintem öregasszonyoknak való. Olyan ötven feletti néniknek.

Adele összecsapta a kezét, amikor meglátott.

– Hű, baszki! – Aztán a kérődző segítőnk felé perdült. – Micsoda szemed van!

A lány egyik szájsarka flegmán megrándult.

– Hozom a hozzáillő cipőt.

Az árakról nem akarok beszélni. Megegyeztem magammal, hogy azonnal törlöm őket a memóriámból. Ez egy befektetés a jövőmbe, és kész.

Szóval szombat…

Már délre ott kellett lennünk. Szerencsére a kastély, bár valóban lélegzetelállító, csak negyedakkora volt, mint a képzeletemben. Nyugodtan nevezhetnénk villának is. Mint kiderült, egy több mint százéves épületet újítottak fel és bővítettek ki. A régi épületrész eredeti formáját megtartották, csak belül modernizálták. A kastély a várostól távol, vidéken áll. Közel-távol nincs másik ház.

Az épület felújítására láthatóan rengeteget adtak, a park kialakításakor azonban elfogyhatott a fantáziájuk. A gyepet és a növényeket ugyan patentül rendben tartják, de egyetlen színes virág sincs. Kizárólag zöld bokrok és díszfák övezik a kastélyt. A parkoló viszont akkora, mint egy kisebb áruházé. Szerintem ötven autó simán elfér benne.

Alig bírtam kiszállni a kocsiból. Mire megérkeztünk, a lábam ólomsúlyú lett. Ujjaim elgémberedtek, a lélegzetvétel pedig kifejezetten fájt. A beszívott levegő nemcsak az orromat, hanem a tüdőmet is szúrta. Mintha oxigén helyett jeget szippantottam volna magamba.

Még nem értük el a bejárati ajtót, amikor felbukkant egy nő, két copfba font hajjal. Tárt karokkal szaladt felénk.

– Édesem! – rikácsolta.

A fenekét épp csak eltakaró farmersortja és ujjatlan fekete pólója láttán kicsit megkönnyebbültem, de túl sok időm nem maradt az örömre. Ben karjába vetette magát, majd szabályosan felugrott rá, és lábát a dereka köré fonta.

Megszédültem a látványtól.

– Hány üveg pezsgő fogyott reggel óta, Cecilia? – kacagott Ben.

A nő tettetett sértődöttséggel pattant le róla.

– De köcsög vagy te – nyikorogta.

Összerándult a gyomrom, amikor megcsapott az erős alkoholszag. A szeme alatt húzódó duzzadt, vörös táskák és az orra körül kirajzolódó erek önmagukért beszéltek. Alkoholista apa mellett felnőve messziről kiszúrom a függőket. A szúrós szag csak arról árulkodott, hogy aznap már alaposan a pohár fenekére nézett.

Ben megköszörülte a torkát.

– Bemutatom Emilyt.

A nő kezet nyújtott, de nem nézett a szemembe. Tekintete a fejem mögé siklott. Betudtam a részegségnek. Ben hirtelen sietős léptekkel elindult, magamra hagyva Ceciliával.

– Amikor te még babáztál, én már a pasid farkán lovagoltam – vihogott fülsértően. – Ha kell egy-két jó tanács ahhoz, hogyan elégítsd ki, csak szólj.

Azzal hátba vágott, és Ben után szaladt. Ha nálam lett volna a kocsikulcs, esküszöm, azonnal eltűntem volna onnan. Így viszont nem tehettem mást, mint hogy utánuk megyek. A bejáratnál szerencsére Ben megállt, és megvárt. Úgy szerettem volna elmondani neki, mi történt, de ő már izgatottan pásztázta a tömeget. Mert kurva sokan voltak. A rengeteg ember láttán a sírás mellé a hányinger is rám tört.

A „srác”, Cecilia férje, ötven körüli, ráncos nyakú, mosolygós férfi volt. Úgy tűnt, a társaságban Ben a legfiatalabb. A grilltől távol egy csoport, némi plasztikával feljavított, de azért egyértelműen korosodó nő nevetett hangosan. Képtelen voltam másra gondolni, mint hogy rajtam köszörülik a nyelvüket. Főleg amikor Cecilia egy tálcát egyensúlyozva, bizonytalan léptekkel indult feléjük, és közben ezt visította:

– Gyertek, nézzétek meg Ben aktuális csaját! Szerintem ennek sem kell megjegyeznünk a nevét.

A férje zavart mosollyal a dús, festett hajába túrt.

– Nem kell komolyan venni… Cecilia mindenkit ugrat – legyintett.

Szerintem bólintottam. Közben a testem merev karóvá feszült, és úgy éreztem, képtelen vagyok megmozdulni. Mindez alig néhány perccel az érkezésünk után.

– Nyugi – súgta a fülembe Ben. – Cecilia nem gondolja komolyan, amit mond. Hoztam neki vörös pezsgőt. Az a kedvence. Majd te adod át. Hidd el, azzal bevágódsz nála.

Egyszerűen nem tudom, hogyan éltem túl. Rémes kínzás volt az egész. Egy ponton szerencsére apátiába csúsztam. A következő órákból csak elmosódott arcokra, nevetésfoszlányokra és néhány rövid, udvarias beszélgetésre emlékszem. Meg arra a pillanatra, amikor azon kaptam magam, hogy a pohár szélét rágom. Csak remélem, hogy nem készült róla videó, amit majd egymás között küldözgetnek.

Amikor Ben hazahozott, és megállt a házam előtt, kibukott belőlem:

– Lefeküdtél azzal a nővel?

Ben ujjai ráfeszültek a kormányra.

– Mit számít, mi volt korábban?

– Mert azzal fogadott, hogy szívesen ad néhány tanácsot ahhoz, hogyan elégítselek ki, hiszen ő már akkor összejárt veled, amikor én még babáztam – vágtam rá sírós hangon.

Ben megcsóválta a fejét.

– Ne haragudj, de ezt nem hiszem el. Lehet, hogy csak viccelt valamivel, amit félremagyaráztál…

Lángolt az arcom, alig kaptam levegőt.

– Ugye nem gondolod, hogy hazudok?

– Nem – válaszolta hidegen. – Cecilia viszont ilyen. Őt így kell elfogadni. Kicsit nagyszájú, kicsit csipkelődős. Majd összebarátkoztok. Felugorjak? – kérdezte úgy, mintha a történteknek abszolút semmi jelentősége nem lenne.

Elnyílt szájjal és kikerekedett szemmel meredtem rá. Kezemet a combom alá fúrtam, és körmömet a bőrömbe vájtam, hogy összeszedjem magam.

– Még dolgozom – súgtam.

Odahajolt, és könnyű puszit adott a számra.

– Okés. Holnap hívlak. Te pedig ne vedd ezeket túl komolyan. Imádtak, hidd el.

Ma délelőtt hosszan beszéltünk telefonon. Azt hiszem, valamennyire megnyugodtam. Végül is előfordulhat, hogy összefutok valakivel, akivel Bennek korábban kapcsolata volt. Jöttek-mentek a nők az életében, és ezt sosem titkolta. Ceciliáról is mesélhetett volna, de akkor biztosan nem kísértem volna el a partira. Mivel azonban a baráti társaságához tartozik, előbb-utóbb így is, úgy is le kellett volna küzdenem ezt a szorongást. Legalább túlestünk rajta. Ráadásul mi is barátok maradtunk Markkal.

Szóval ja. Azt hiszem, egy szót sem szólhatok.