A múlt heti őrült munkatempó, a bizonyítani akarás és a nem alvás megtették a magukét: mindkét szemem begyulladt. Egyszer belenéztem a tükörbe, és az elég is volt. Megígértem annak a szerencsétlen nyomorultnak odabent, hogy békén hagyom, felé se nézek.

Vasárnap rossz előérzettel feküdtem le. Hajnali háromig dolgoztam, de amint megnyomtam a küldés gombot, összeszorult a mellkasom.

Még sosem volt visszatérő álmom. Pláne nem olyan, amitől leizzadva, remegve ébredek fel. Ismertem olyat, akit egy gonosz vigyorú nyúl és egy zsiráf követett heteken át álmában.

Rájöttem, hogy nekem még nem volt dolgom igazi férfival. Olyannal, aki tetőtől talpig férfi a nap huszonnégy órájában.

Valami megváltozott bennem. Nem is tudom pontosan, hogyan öntsem szavakba. Mintha kinyílt volna egy ajtó egy egészen másik, új, izgalmas világba.

Felhívtam Ryant. Bezárkóztam a fürdőszobába, vettem egy mély levegőt, és ráböktem a nevére. Hallottam a hangján, hogy meglepődött.

Egy teljes hete nem hallottam Ryanről. Nem jött, nem hívott, de még csak nem is üzent. Nem értem. Múlt héten még vasárnap is itt maradt pár órát. Olyan közel éreztem magamhoz. Erre felszívódik.

Hétfőn reggel felhívott Ben. Na, abban sem volt sok köszönet. Állítólag május huszonkilencedikére vállaltam a kész katalógus visszaküldését, én meg esküszöm, június kilencedikére emlékeztem.

A hetem egy apró kis ejnyebejnyével indult. Mármint olyan fajtával, amitől legszívesebben felgyújtanád a laptopodat.

Jó nagy manipulátor ez a Ben. Nem mertem nem az ő anyagát előtérbe helyezni. Minden nap azzal kezdtem, és csak utána álltam neki a telekomos fordításoknak. Azokból ráadásul egyre több érkezik.