Hétfőn Thessa vidám e-mailben vitt be nekem egy gyomrost. Emlékeztetett, hogy a több nyelvű kiadvány, amit az egyik régi ügyfelünknek szoktunk készíteni, lassan a nyomdába kellene, hogy kerüljön.

Nekem elment az a maradék józan eszem! Pedig amilyen kimerült vagyok, amúgy is alig volt már. Szóval, az előbb leugrottam a boltba.

Rémálmom volt. Méghozzá Morcossal. Csak állt, és nézett rám azzal a szigorú, hidegkék szemével, összeráncolt szemöldökkel. Majd frászt kaptam. Még le is izzadtam.

Csütörtökig gyakorlatilag robotüzemmódban léteztem. Hétkor kelek minden reggel. Az az egy óra, amit magamra fordítok, szent és sérthetetlen.

Mark hétfőn reggel nyolckor beállított, mintha nem tudná, hogy egyedül viszem a háromfős projektet. Még az irodába sem kell bemennem, hogy ne utazással töltsem az időmet. Erre ő nyolc óra hét perckor kopog az ajtómon.

Az első héten egészen kezelhető mennyiségű anyagot kaptam a telekom cégtől. Egyelőre közönséges, kummantás nélküli munkanapokat tudok a hátam mögött. Nyolc teljes egészében végigdolgozott óra naponta.

Hétfőn tíz előtt néhány perccel már az izgalomtól remegve vártam Adam érkezését. A hajamat direkt nem szárítottam meg teljesen, hogy a nedves tincsekről óhatatlanul elképzeljen a zuhany alatt.

Kedden mindenki pontosan érkezett az uszodába. Meg is lepődtem, de nem mutattam ki. Nehogy azt higgyék, ők tesznek szívességet vele.

Adele reakciója a kanapéra pont olyan volt, mint amire számítottam.

– Halványlila? Te megőrültél? – döbbenten bámult az új bútoromra. – Mégis mire gondoltál, amikor ezt a színt választottad? Hogy úgyis annyi pénzt fogsz keresni, amennyiből telik havonta újra?

Hétfőn reggel gyalog mentem be az irodába. A hideg csípte az arcomat, és a csuklómon át felkúszott egészen a tarkómig. Belekotortam a táskámba, hogy eltettem-e mégis a kesztyűmet, de ahogy sejtettem, nyoma sem volt.