– Ne ijedj meg!

Amanda velőtrázó sikolyába beleremegtek a környékbeli ablakok.

– Ssss, ne félj, nem bántalak – bontakozott ki a sötétségből egy színes, tündérszerű alak.

Az egy dolog, hogy fázik a fenekem és a combom, de hogy még le sem tudok ülni ezen a nyüves buszon! Naná, hogy csak a szélső üléseken van hely…

– Neve?

– Kedves Barátnőm.

– Foglalkozása?

– Lelki szemetesláda.

– Az meg micsoda?

– Tudja olyan, akit akkor hív fel valaki, ha könnyíteni akar a lelkén.

– Mi újság a fickóval, aki zaklat?

– Micsoda? Téged zaklat valaki?

– Nem is tudtad?

A két barátnő kérdőn nézett a velük szemben ülő Hildára.

– Alfie – kiáltotta egy emberként a harmincas éveiben járó asztaltársaság.

Söröskorsók, boros- és feles poharak lendültek a magasba, ahogy a férfi belépett a bár ajtaján.

Az anyja azzal riogatta gyerekkorában, hogy a lerágott köröm összegyűlik a beleiben egy gombóccá, ami akár meg is ölheti. Rettegett ettől az állítólagos kínhaláltól, ezért igyekezett valami limitet beállítani: napi egy köröm, lassan, élvezettel, minél apróbb darabokban.

Sonja úgy vetette Pablo karjaiba magát, hogy a hatvanas évei elején járó férfi kis híján elvesztette az egyensúlyát. Szerencsére a reflexei még mindig tökéletesek.

– Juj, elesek – kuncogott a fiatal nő, és közelebb húzódott a fejük fölötti csőbe kapaszkodó férfihoz.

Ujjait játékosan a szőrös, drága karórát viselő csukló köré fonta.

Anna fáradtan rogyott le a táncóra után az öltöző padjára. Homlokáról letörölte a verejtéket, míg a terem sarkában halkan szólt még a zene, amire nemrég próbáltak.

Anyu reggel még elment, hogy beszerezze az édes, piros almát, amelyet majd Apukám felvághat az ünnepi asztalnál. Tudtam, hogy hosszú kaland lesz mind a városban lévő tömeg, mind anyukám beszélgetős természete miatt.