– Mennyi idő, amíg elkészül?

– Negyvenöt perc.

– Jó, annyit még kibírok – bólintott a feleség. – Addig megterítem az asztalt, és megmelegítem a tegnapról maradt húst.

– Jaj, ne… – nyöszörögte alig hallhatóan maga elé Delia, amikor megpillantotta a fiatal, jóképű gyógyszerészt. – Hová tűnt a néni, aki az előbb még ennél az ablaknál állt?

Mindkét tenyeremen négy mélyedés. Már megint.

Hány éjszakát alszom még ökölbe szorított kézzel?

Megint exceltáblákat formáztam álmomban, miközben Tibor ötpercenként hívogatott.

Mint minden szombat reggel, ma is annak a tetű Szabolcsnak a motorjára ébredtem. Az a rohadék minden hétvégén az ablakom alatt zörgeti.

– Láttalak tegnap a buszon – mondta Barbi, ahogy beültem mellé a padba. – Úgy néztél ki, mint egy hulla. Csak bámultál a semmibe.

Elszégyelltem magam, hogy rajtakaptak.

Ismered azt a pillanatot, amikor valaki egy gyönyörű szigetre költözik, ott él tizenöt évig, aztán hirtelen elfelejti, hogy ő is volt egyszer új itt?

– Ha nem jól szopizik, vedd ki a cicidet a szájából, mert különben nem tanulja meg. Az első napokban különösen fontos az előtej miatt.

– Előtej? Az meg mi? – kerekedett el a fiatal kismama szeme.

– Micsoda ruci – lelkendezett Judit. – Hol vetted?

Felemelte barátnője ágyáról a türkiz, rövid, nyári muszlin ruhát. Megcsodálta az apró gyöngyökkel díszített vállpántokat.

Bianka alig láthatóan elhúzta a száját.

Kezdés előtt negyed órával az összes résztvevő megérkezett az egynapos gluténmentes sütőtanfolyamra. A tágas, napfényes váróteremben – amelyet vakító fehér falak és almazöld műbőr kanapék, valamint fotelek tettek otthonossá – tizenkét nő pusmogott izgatottan, ki-ki az ismerőseivel.

– Esküszöm, Bori, neked stand-upoznod kellene – nyöszörögte a nevetéstől sajgó oldalát tapogatva Tamara.

– Én is mindig ezt mondom neki – kontrázott rá Era, a másik legjobb barátnő. – Nincs még egy ilyen jó humorú nő az ismerőseim között.