Nem hallotta, amit a nő mondott. A felesége száját figyelte: a rúzs nélküli ajkak körüli apró ráncok táncát. Talán mert rendszerint barnáspirosra festi, fel sem tűnt neki eddig, hogy itt-ott már nála is megjelentek a szarkalábak.

– Ünneplősbe mész? – kérdezte Kira az anyját.

Előző nap, amikor megígérte neki, hogy segít neki kiválasztani a tökéletes ruhát és a kiegészítőket hozzá, valami egyszerűbbre gondolt.

– A picsába – sziszegte Tímea, miközben kétségbeesetten rángatta a szűk, méregzöld szaténnadrágján lévő kis zseb cipzárját, hátával a mosdó falának támaszkodva.

– Milyen csinos ma az én legkedvesebb recepciósom – villantotta meg hollywoodi mosolyát a fiatal férfi.

„Mit szólnál egy kávéhoz, amíg a gyerekek edzenek?”

Istenem, de béna. Este hatkor kávé?

Az első igazi ajándék egy fiútól.

Ráadásul nem is akármilyentől, hanem egy menő, jóképű sráctól. Egy szivárványszínű hajgumi. Nem az a silány fajta, hanem vastag, prémium darab.

– Tudtad, hogy romokban van Alexandráék házassága? – kérdezte Tímea a barátnőjét.

– Honnan veszed? – kerekedett el Bea szeme az izgalomtól.

– Anyuci, lehet nekem is műkörmöm?

– Dehogy lehet!

– Naa, kérlek... – búgta szelíden a tizenkét éves kislány.

– Csak tönkremennének a körmöcskéid a ragasztótól – próbálta meggyőzni észérvekkel az anyja.

– És ha csak most, egyszer kipróbálnám? Egyetlenegyszer? Úgyis nyár van...

Mély, csalódott sóhaj hallatszott a hátsó ülés felől. Az anya belenézett a visszapillantó tükörbe, és tekintete találkozott a kisfiáéval. Az ötéves gyermek arcáról bosszúsággal kevert szomorúság sugárzott.

A látvány, ahogy Magda szájából hanyagul kilóg a macis kanalam, örökre beleégett a retinámba. Csípőre tett kézzel állt a társalgóban, rövidre nyírt hajával és kerek szemüvegével. Fakózöld, ujjatlan topjában még annál is nagyobbnak tűnt a melle, mint amekkora valójában. Vagy csak a póz tette – már nem tudom.